Sziasztok kedves követőim, olvasóim! :)
Felbátorodva abból,hogy a legutóbbi bejegyzésem után mennyi pozitív visszajelzést kaptam tőletek, gondoltam nem várakoztatlak Titeket túl sokáig az új bejegyzéssel, és most egy olyan témáról fogok nektek írni, amiről szintén úgy gondolom,hogy nagyon fontos,hogy minél több emberhez eljusson, és nagy örömömre szolgál,hogy az én blogom is lehet az egyik csatorna ehhez.
Na, de kezdjük is az elejéről, vajon mit jelent az,hogy elfogadni magunkat és elfogadni egymást? Engedjétek meg nekem, hogy ne egy konkrét meghatározást írjak le ide, ami olyan szürke és sablonos, hanem megpróbálhassam nektek azt átadni ahogyan én látom ezt az egészet. Nos, igen önmagunkat elfogadni azt gondolom nem könnyű, személy szerint én azt gondolom,hogy,mint sok minden más az életben ez is tanulható, ehhez viszont nagyon fontos,hogy idővel mindenki eljusson arra a szintre,hogy eltudja fogadni saját magát és a környezetében élőket. Nyilván nem mondom azt,hogy ez sikerülni fog egyik napról a másikra... Nem! Ez az egész egy folyamat, ami lépésről- lépésre áll össze egy teljes egésszé, ennek a része, ha csak nem a legfontosabb a törekvés, igen hangsúlyozom még egyszer a törekvés, melynek minden embernél egyformán jelen kell,hogy legyen az élete során.
Fontos,hogy elfogadjuk magunkat és mások is elfogadjanak bennünket, de véleményem szerint csak is ez úgy lehetséges,hogy először önmagunkban kell megtalálni a békét és az összhangot. csak is kizárólag azután miután ez megvalósult következhet be az,hogy mások is nyitottabban állnak hozzá ehhez a témához.
Szeretném megosztani veletek ehhez kapcsolódóan kisgyerekek reakciót akkor, ha meglátnak az utcán:
- A nénivel mi történt?
A kedves szülő válasza erre.
- Fáj neki a lába...
Azt gondolom sokkal szerencsésebb ez a fajta hozzáállás, és a gyermekeket tudatosan nevelni a mások iránti toleranciára, és nem pedig arra,hogy őket kerülni kell,mert nem olyanok,mint az átlag!! Ekkor még ez sokkal könnyebben sikerülhet,mint tinédzser vagy felnőttkorban. Azt gondolom,hogy egyáltalán nem helyes az olyan nevelés,hogy a sérült emberek mások,mint bárki akiknek nincsenek fizikai korlátaik. Nem, egyáltalán nem mások, és nem szabad betegségként megélni, vagy akadályként felfogni. Igen vannak bizonyos dolgok, amiket mi akik valamilyen szempontból "különlegesek" vagyunk másképp élünk meg, vagy több időbe telik a kitűzött cél elérése, de semmiképpen sem kell hátrányként megélni ezt.
Kiknek a feladata az erre való nevelés?
Azt gondolom,hogy ez egyaránt feladata a szülőknek, családtagoknak, pedagógusoknak, és mindenkinek aki valamilyen formában találkozik, olyan valakivel, aki kicsit más, mint a többiek, és most szándékosan nem csak a mozgássérülteket említem meg, mert rajtuk kívül még sok más és más ember él a társadalmunkban, akik másak az átlagosnak, de ők éppen ettől különlegesek.
Ha csak egy példát említek a sok közül van egy barátnőm, aki több évnyi önmagával való küzdelem után elfogadta és fel is vállalta,hogy vitiligo-s, és eljutott odáig, hogy ma már szereti és elfogadja Önmagát a foltjaival együtt, ha többet szeretnétek megtudni róla, és arról amit ő képvisel látogassatok el erre a linkre: Én nagyon büszke vagyok Rá! :)
https://www.facebook.com/szelesadriennvitiligo/?fref=ts
Ahogyan sokan mások, úgy én is híve vagyok annak, hogy szükség lenne arra,hogy mások elfogadása, és ahogyan már korábban is írtam, az erre való törekvés sokkal nagyobb szerepet kapjon a világban. Én azt gondolom,hogy ezt apró lépéseken keresztül is el lehet kezdeni, nézzük is meg, hogy mire gondolok:
Például ha egy sérült elmegy egy közösségbe, akár egy rendezvényre, nem szabad,hogy érjék őt hátrányos megkülönböztetések, nem szabad vele éreztetni azt,hogy Ő más,mert nem, egyáltalán nem más, ami esetleg más az az életvitel amit ő él. :)
Fontosnak tartom azt is, és akkor most egy picit megpróbálom a másik oldalról szemléltetni a dolgokat,hogy bárki akinek segítségre van szüksége, legyen az akár fizikai akár lelki eredetű - igen is merjen segítséget kérni, és ne tartson attól,hogy mit gondolnak majd mások, vagy esetleg megtagadják tőle a segítségnyújtást, persze lesz rá alkalom,hogy ilyen szituációba fog kerülni, de ez nem szabad,hogy meggátolja abban,hogy egy következő személyt is megkérjen erre, hiszem,hogy mindig lesznek olyan emberek, akik önzetlenül és anélkül, hogy kérni kell ott lesznek amikor egy helyzetben szükség lesz rájuk,fontos viszont, hogy aki segíteni szeretne mindig kérdezze meg előtte,hogy hogyan tud a lehető legjobb módon segíteni. :)
Tehát ne féljünk segítséget kérni és segítséget elfogadni, és mindig legyen meg a hitünk arra,hogy a megfelelő emberek a megfelelő időben fognak megérkezni a megsegítésünkre, és ami a legfontosabb bízzunk Isten szeretetében! :)
Szeressük és fogadjuk el önmagunkat és egymást is! :)
Szeretettel:
Dóri
-
